Kedves Olvasó!
Meditációt tanítok. Talán ezért gondolnád, hogy bennem mindig csend van. Nincs mindig. Nekem is vannak estéim, amikor lefekszem, és a gondolataim még sokáig ébren maradnak. Amikor mindent háromszor átgondolok, és közben elfelejtem, hogy az este csak egy este.
Évekig olvastam azokat, akik előttem jártak ezen az úton. Lao-ce csendes mondatait. Buddha korai beszédeit. Marcus Aureliust és Epiktétoszt, akik a legnehezebb napokon is éberek maradtak. És Jézus tanításait, amelyekben a szeretet nem elmélet, hanem jelenlét. Mindegyiktől tanultam valamit. A legtöbbet mégis azokban a pillanatokban értettem meg, amikor abbahagytam a keresést, és csak figyeltem.
A Lámpás az esőben ezekből a pillanatokból született. Nem akartam még egy könyvet írni arról, hogyan kellene élned. Egy vándort szerettem volna melléd ültetni. Aki fázik, eltéved, túlgondol dolgokat – ahogy mi is. És akivel jó egy darabig együtt menni.
Angolul idén nyáron indult útnak. Most hazaérkezik: magyarul, az anyanyelvemen, azon a nyelven, amelyen a legcsendesebben tudok szólni.
Az aláírt példányokat egyenként, a saját kezemmel írom alá. Minden aláírásnál arra gondolok majd, hogy valahol valaki egy esős estén kinyitja. Ha az a valaki te leszel, már most köszönöm, hogy velem tartasz egy darabig.
Jó utat kívánok,
Atilion
